Parancsolat, Szentségek

Isten tízparancsolata

A Sínai-hegyen Istentől adott parancsok a valláserkölcsi élet örök érvényű alaptörvényei (Kiv 20). Az embernek Isten és embertársai iránti kötelességeit összegzi. érvényessége minden időben megmarad, mivel Jézus azt mondta: “Nem megszüntetni jöttem a Törvényt, hanem beteljesíteni” (Mt 5,17).

I. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!

Istent felismerve első kötelességünk a benne való hit, a neki kijáró imádás; hódolat és dicsőítés, uralma kizárólagosságának elismerése.

II. Isten nevét hiába ne vedd!

Minthogy az ember gondolkodása és kimondott szava között szoros kapcsolat van, e hódolathoz hozzá tartozik Isten nevének (és általában az isteni dolgoknak) tisztelete.

III. Az Úr napját szenteld meg!

Istentől való függőségünket fejezzük ki azzal, hogy megtartjuk az Úr napját, ezt az időt (egész életünkkel együtt) Neki szenteljük, ugyanakkor a földi munkálkodás múlandóságát jelezve és a végső nyugalmat előlegezve munkaszünetet tartunk!

Az első három parancs Isten uralmának elismeréséhez vezetett minket. Csak ez biztosítja az ember tökéletes szabadságát. A Tízparancsolat második része (táblája) az embertársak iránti kötelességeket tartalmazza, összhangban a természeti törvényekkel:

IV. Atyádat és anyádat tiszteld!

Kapcsolataink közül első az, mely szüleinkhez fűz, hiszen életünket és felnövekedésünket nekik köszönhetjük. A szülői felelősség és a gyermeki tisztelet egymástól elválaszthatatlan.

V. Ne ölj!

Minden ember élete szent. Az egészség is Isten ajándéka. így kell őriznünk magunk és mások életét.

VI. Ne paráználkodj!

Az új élet nemzése éppúgy tiszteletet és védelmet kíván, mint az ember teste, s a szerelemben a másik felé megnyíló legbensőbb rejtett valósága.

VII. Ne lopj!

Az embernek a munkával szerzett tulajdonhoz, az életét biztosító anyagi javakhoz való jogát szavatolja ez a parancs.

VIlI. Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!

Az emberek közti kapcsolatok legfőbb munkálója az emberi beszéd. E nagy adománnyal nem élhetünk vissza, nem használhatjuk mások kárára. A parancs a nyelvvel elkövethető legnagyobb bűnt is jelzi, s általánosságban is elénk állítja az igaz beszédet, mint Istentől szabott kötelességet.

IX. Felebarátod házastársát ne kívánd!

X. Mások tulajdonát ne kívánd!

Az igaz cselekedetek mellett az igaz érzések, gondolatok, vágyak is az isteni akarat teljesítéséhez tartoznak.

Forrás: Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, http://uj.katolikus.hu/lelkiseg.php?h=20

 

 

Az Egyház parancsolatai

Az Egyház öt parancsolatának célja, hogy biztosítsa a hívők számára az imádságos lelkületben, a szentségi életben, s az Isten és a felebarát szeretetében való fejlődés minimumát.

A következők:

1. Vasárnap és parancsolt ünnepeken vegyél részt a szentmisén és tartózkodj a munkától és az olyan tevékenységektől, amelyek akadályozhatják e napok megszentelését;

2. bűneidet évente legalább egyszer gyónd meg;

3. az Eucharisztiát legalább húsvétkor vedd magadhoz;

4. az Egyház által meghatározott napokon tartózkodj a húseledeltől és tartsd meg a böjtöt;

5. lehetőségeid szerint segítsd az Egyházat anyagi szükségleteiben.

(Forrás: A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma 432.;
szintén olvasható A katolikus egyház ifjúsági katekizmusa (YOUCAT) 345.pontjában is.)

A KEGYELEM HÉT FORRÁSA
P. Matthias Gaudron (részletek)

I.rész
ÁLTALÁBAN A SZENTSÉGEKRŐL
A mi Urunk Jézus Krisztus kereszten elszenvedett halálával visszavásárolta a bukott emberi nemnek az Isten-gyermekséget, és Isten barátságát, a megszentelő kegyelmet. Az Istenember áldozatával elvileg az egész emberiséget megváltotta. Ahhoz azonban, hogy ebben a megváltásban az egyes ember részesülni tudjon, szükséges, hogy mindenki egyénileg kapcsolatba kerüljön e megváltási művel és a megszentelő kegyelmet megkapja. Ez mindenek előtt a szentségek által mehet végbe.
Krisztus a szentségeken keresztül mennybemenetele után is továbbműködik itt a földön, mivel a szentségek valójában az Ő emberi megtestesülésének kiterjesztései vagy meghosszabbításai. Ahogy Krisztus isteni erejét földi élete során emberi természetén keresztül is kisugározta, mikor például keze rátételével beteget gyógyított, úgy részesíti most az emberiséget isteni erejében és kegyelmében a szentségek által, hiszen valójában Ő az, aki a szentségeket adja, az ember, aki a szentségeket kiosztja csak eszköz a kezében vagyis nem más, csak az Ő meghatalmazottja.
Mi az a szentség?
A szentség egy szent jegy, amely az emberek üdvösségét szolgálja. Egy külső látható jel, amely egy belső, láthatatlan kegyelmet ad át. Egyúttal egy jelzés, amennyiben külső formájában arra a kegyelemre utal, amelyet átruház. Így utal például a kereszteléskor a lemosás ceremóniája az áteredő bűntől való belső megtisztulásra. E jelek azonban nem üres, értéktelen szimbólumok csupán, hanem hatékony jegyek, melyek a kegyelmet, amelyet külsőleg képviselnek, a valóságban is átadományozzák.
Csak a protestánsok voltak azok, akik a szentségeket hatástalan szimbólumokká alacsonyították le, melyeknek értelme többé-kevésbé csak a hit külsődleges megvallásából és megerősítéséből áll. Hasonló módon nem lát a modernizmus napjainkban a szentségekben mást, mint Isten ígéretének egy jelét, melyet Ő az embereknek adott, miközben rendkívül kétséges marad, vajon a szentségek e jelzésen túlmenően előidéznek-e valamit az emberekben vagy sem. Minden szentség egy bizonyos módon hasonló az Istenemberhez. Ahogy ugyanis Krisztusban a láthatatlan Istenség összefonódott a látható emberi természettel, úgy foglalják magukba a szentségek a láthatatlan kegyelmet a látható külső jelekkel. Isten ezzel tesz eleget a mi természetünknek, amelynek a láthatóból a láthatatlanba kell felemelkednie. A szentség látható jelei nélkül nem lehetnénk biztosak abban, hogy valóban megkaptuk a kegyelmet.
A szentségek vétele által azonban a kegyelem látható csatornákon árad felénk. Ez szolgál megnyugtatásunkra. Egy protestáns például kérheti Istent, hogy bocsássa meg bűneit, de nem kaphat semmilyen biztosítékot az isteni megbocsátásról. Ezzel szemben egy katolikus, aki meggyónta bűneit és feloldozásban részesült, a gyóntatószéket azzal a vigasztaló bizonyossággal hagyhatja el, hogy Isten tényleg megbocsátotta bűneit.
A szentségek száma
Krisztus hét szentséget alapított: a keresztséget, a bérmálást, a szent eukarisztiát, a bűnbánat szentségét, a betegek kenetének szentségét, az egyházi rend és a házasság szentségét. Ezt így tanította mindig az Egyház, ami azzal is bizonyítható, hogy még a szkizmatikus ortodoxok, valamint az összes ókeresztény szekták is hét szentséget szolgáltattak, illetve szolgáltatnak ki. Sehol nem található egyetlen utalás sem arra, hogy valamely szentséget az Egyház később rendelt vagy törölt volna el. Ehhez nincs is meg a hatalma.
Az Egyház se nem rendelhet el egy szentséget, se nem törölhet el egy már meglévőt. Ezért volt súlyos tévedés, mikor a protestánsok a szentségek számát kettőre, ú. m. a keresztség és az úrvacsora szentségére redukálták, és ugyanezért súlyos eltévelyedés, mikor napjainkban az Egyház széles rétegeiben legalábbis a gyakorlatban úgy tesznek, mintha a gyónás szentsége nem létezne többé.
Az egyes szentségek egymáshoz való viszonyában Aquinói Szent Tamás szép párhuzamot fedez fel a földi és a természetfeletti élet között. Eszerint a keresztség a születésnek felel meg, hiszen a keresztség ajándékozza az embernek a természetfeletti életet, a bérmálás a növekedésnek, mert ez teszi a megkereszteltet tökéletes kereszténnyé, és a szent Eukarisztia az élelmet. A gyónás a beteg gyógyulásának felel meg, sőt inkább a halott feltámadásának, hiszen általa a bűnök miatt a lelkeken ejtett sebek gyógyulnak meg, illetve a halálos bűn miatt elveszett lélek kapja vissza az életet ajándékozó kegyelmet. A betegek kenetének szentsége direkt a testi egészség visszanyerését szolgálja vagy legalábbis azt az erőt adja a léleknek, amelyre annak a földi életből az örök életbe való átmenetelekor szüksége van. Ezzel szemben a papszentelés és a házasság szentsége kevésbé az egyes ember üdvösségére rendeltetett, mint inkább a társadalom tökéletesedésére, amennyiben az első egy természetfeletti közösség vezetéséhez ad felhatalmazást, míg az utóbbi az eljövendő mennyei polgárok számának növekedését szolgálja.
Ismertetőjelek és különbözőségek
Három szentség a hét közül kitörölhetetlen jegyet nyom a lélekbe és ezért e szentségekben csak egyszer részesedhet valaki az életében: ezek a keresztség, a bérmálás és a papszentelés szentségei. Ez a bélyeg vagy ahogy másképpen nevezzük, szentségi karakter semmilyen bűn miatt nem vész el, és a túlvilági életben is a lelkünkhöz tapad: a mennyországban megbecsülésünkre, a pokolban szégyenünkre. A többi szentség nem nyom a lélekbe ilyen bélyeget és ezért ezekben életünk folyamán többször is részesülhetünk.
Ezenfelül megkülönböztetjük az úgynevezett halottak szentségét az élők szentségétől. A halottak szentsége a keresztség és a bűnbánat szentsége, mivel e két szentséget olyanok kapják, akik nincsenek a megszentelő kegyelem állapotában, vagyis szellemileg halottak. Keresztség és gyónás éppen a kegyelmi életet adja illetve adományozza vissza a szentséget fogadónak. A többi szentséget az élők szentségeinek nevezzük, mert őket csak a megszentelő kegyelem állapotában levők kaphatják meg. A betegek kenetének szentsége például egy halálos bűnben levőnek, aki fizikailag nincs már abban az állapotban, hogy meggyónjon, visszaadhatja az életet adó kegyelmet, és ebben az esetben úgy hathat, mint a halottak szentsége. Még a szentáldozásnál is előfordulhat ilyen, mikor valaki abban a hiszemben veszi magához a szentséget, hogy kegyelmi állapotban van, holott a valóságban nincs ebben az állapotban.
A szentségek érvényessége
Ahhoz, hogy a szentségek érvényesek legyenek, a következő feltételeknek kell fennállniuk: az adományozónak rendelkeznie kell a szentség kiosztásához való felhatalmazással, a külső jeleket megfelelően kell alkalmaznia, és a szentségek kiosztásánál legalább szándékában kell állni, hogy „úgy tegyen, ahogy az Egyház tesz”.
1. Az adományozónak bírnia kell a szükséges felhatalmazást. Ezt a keresztség szentségének esetében bárki bírhatja. A házasság szentségét minden megkeresztelt kioszthatja és mindegyik fogadhatja, aki a házassághoz szükséges feltételeknek megfelel, például nem él házassági kötelékben valaki mással. Papot csak püspök szentelhet érvényesen, a bérmálás szentségét a püspök vagy egy külön erre az esetre felhatalmazott pap oszthatja csak ki. A többi szentség kiosztásához elengedhetetlen feltétel a pappá való felszentelés.
2. A szentség kiosztójának a külső jeleket megfelelően kell alkalmaznia. Később az egyes szentségek tárgyalásakor külön is elmagyarázzuk, miben állnak ezek a külső jelek. Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy ha a szentséget adományozó az anyagi jelet vagy a szavakat lényeges módon megváltoztatja, a szentség nem jön létre. Ez lenne például tejjel való keresztelésnél a helyzet, vagy akkor, ha valaki a szentmisét nem búzakenyérrel és szőlőborral ünnepelné. Ugyanígy érvénytelen lenne a szentség, ha a keresztelő a legszentebb Szentháromsághoz való folyamodás helyett csak azt mondaná a kereszteléskor: „Én megkeresztellek téged Krisztus nevében.” Ami a szavakat illeti, egy csekély, az értelmet nem befolyásoló változás még nem szűnteti meg a szentség érvényességét, míg egy lényegbevágó, értelmet megváltoztató már igen. Ha például egy pap az átváltoztatáskor „ez az én vérem kelyhe” helyett azt mondaná, hogy „ez az én vérem”, az átváltoztatás e különbség ellenére érvényes lenne, hiszen a szöveg jelentése nem változott.
3. Végezetül az adományozónak megfelelő szándékkal kell bírnia vagyis szándékában kell álljon, hogy „azt tegye, amit az Egyház tesz”. A szentséget kiosztó ember ugyan csak eszköz Jézus Krisztus kezében, de éppen nem egy élettelen, hanem egy nagyonis élő, önálló értelemmel és akarattal rendelkező eszköz. Ezért neki szándékosan hagynia kell, hogy eszközként használják, ami azt jelenti, hogy szándékában kell álljon, hogy a szentség kiosztásánál azt tegye, amit az Egyház vagyis Krisztus a szentséggel tenni szándékozott. Egy csak tréfából vagy a színpadon végrehajtott keresztelés ezért lenne érvénytelen, hiszen ez esetben nem áll fenn a szentség adományozásának szándéka.
Mindazonáltal magának a szentséget adományozónak nem muszáj a szentség valódiságában hinni! Egy hitetlen pogány is keresztelhet érvényesen, ha például szívességből a keresztség rítusát elvégzi, és közben az a szándéka, hogy azt tegye, amit a keresztények ilyenkor tesznek. Ugyancsak érvényesen oszthat ki minden szentséget az a pap vagy püspök is, aki bár maga már elvesztette hitét, de még szándékában áll azt tenni, amit az Egyház előír. Ezért helytelen egy nem éppen példamutatóan élő pap által adományozott szentség érvénytelenségét elhamarkodottan kijelenteni!
Másrészről fel kell tételeznünk, hogy manapság számtalan olyan eset létezik, amelyben a megkívánt minimum is hiányzik. Egy pap, aki az Egyház hagyományával teljesen tudatosan szakított, és például a kereszteléskor kifejezetten nem akar mást tenni, mint az egyházközség közösségébe egy új tagot felvenni, a szentséget sem adja érvényesen, hiszen már nem azt akarja csinálni, amit az Egyház mindig csinált. Ugyanez érvényes arra a papra, aki a misében kifejezetten csak egy testvéri közösségi vacsorát akar tartani, nem pedig áldozatot ünnepelni, vagy arra a püspökre, aki csak egy közösségi elöljárót, nem pedig egy egyházi személyt akar szentelni. Véleményem szerint ez elsősorban azoknál válik különösen problematikussá, akik nem hisznek többé Krisztus Istenségében és ezáltal fennáll számukra a veszély, hogy Krisztusban nem egy mindenek fölött álló tekintélyt lássanak, hanem csak egy példaképet, akinek az akarata így már nem minden esetben lesz kötelező érvényű számukra.
Ezzel szemben a szentséget adományozó méltatlansága nem befolyásolja a szentség érvényességét. Egy halálos bűnben élő pap is érvényesen osztja ki a szentségeket, jóllehet minden ilyen esetben egy újabb súlyos vétket követ el, hiszen a legszentebb rítusokat tisztátalan kézzel végzi. Ő csak eszköz Krisztus kezében és Krisztus megteheti, hogy akaratának megvalósításához méltatlan eszközöket is felhasználjon. Aquinói Szent Tamás ezt úgy magyarázta, hogy egy beteg orvos is gyógyíthat eredményesen és a víz is ugyanúgy folyhat egy ólom, mint egy arany csőben.
A szentség érvényes fogadásához a szentségben részesülő részéről nem szükségeltetik más, csak akarat a szentség elfogadásához. Aki például a keresztelést csak kényszerből viseli el, anélkül, hogy akarná, nem is kap semmit. A halálos bűn azonban itt sem jelent akadályt az érvényességhez. Egy halálos bűnben kapott bérmálás is érvényes, ha nem is gyümölcsöző szentség. A bérmálkozó ugyan megkapná a szentségi jegyet, a bérmáláskor járó kegyelemben azonban csak érvényes gyónás után részesülne. Egyedül a gyónás érvényességéhez tartozik elengedhetetlenül hozzá a megfelelő előkészület, hiszen egy érvényes gyónáshoz legalább a kevésbé tökéletes bánat megléte szükségeltetik. Mindazonáltal nem muszáj feltétlenül direkt a gyónás előtt ennek a szándéknak meglenni, bizonyos esetekben elégséges a korábbi igaz szándék megléte is. Ezért kaphatja meg például egy eszméletlen személy is érvényesen és eredményesen a feloldozást és a betegek kenetének szentségét, ha előzőleg megbánta bűneit és keresztény módon akart meghalni.
A szentségek vételének gyümölcsöző voltában azonban már nagy jelentőségű az az állapot, amelyben a szentségeket fogadjuk. Jóllehet egy lanyhaságban és közömbösségben fogadott szentség is érvényes, nagy hatást mégse fog a szentségben részesülőnél kiváltani, míg a buzgósággal fogadott szentségek a leghatásosabb segédeszközök a keresztény tökéletesség felé vezető úton.

II.rész
A KERESZTSÉG
A keresztény szentségek között a keresztség az első szentség, és egyúttal a kapu is a többi szentséghez, mivel általa leszünk egyrészt Krisztus misztikus testének, az Egyháznak tagjai, másrészt alkalmasak arra, hogy a többi szentségben részesülhessünk.
A keresztség fenséges misztériumának tudatunkban általában túl csekély jelentőséget tulajdonítunk. Az első évszázadok keresztényei sokkal jobban felfogták, mekkora változást eredményez a keresztség az emberben, ami valószínűleg abból adódott, hogy számos felnőttnek a megkeresztelését éltek át, és így gyakran voltak szemtanúi, hogyan vált egy pogányból keresztény és egy bűnösből igaz. Ha mi a saját keresztelésünket nem is éltük át tudatosan, mégis gyakran kell arra gondolnunk, mekkora ajándék részeseivé váltunk akkor, és mekkora tisztességet jelent számunkra, hogy a keresztséggel felvételt nyertünk Isten családjába.
A keresztény keresztelést Szent János keresztelése készítette elő. Az ő keresztelésének ugyan nem volt bűnbocsátó ereje, de az embereket bűnbánatra és vezeklésre sarkalta, és ezzel szívüket a Megváltó fogadására nyitotta meg. A mi Urunk Jézus Krisztus is megkereszteltette magát Keresztelő Szent Jánossal, de nem azért, mintha bűnöket kellett volna megbánnia. Az egyházatyák tanúsága szerint Jézus azért merült el a Jordán vízében, hogy megszentelje a vizeket és ezzel olyan erővel ruházza fel őket, hogy az embereket a bűn minden mocskától képesek legyenek tisztára mosni.
Akkor Jézus fölött megnyílt az ég, a Szentlélek galamb alakjában rászállott, és az Atya hangja hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” (Mt 3,17) Valami éhhez hasonló történik minden alkalommal, mikor valaki a keresztség szentségében részesül. Ugyanis ekkor minden bűnétől megtisztul. Az áteredő bűntől, amellyel, mint Ádám leszármazottja terhelt, valamint, ha felnőttként keresztelik meg, minden személyes bűnétől és azok következményeitől is. Ezzel megnyílik számára a mennyország, amely bűnei miatt addig zárva volt előtte. (Ezért az az ember, aki a keresztelése után rögtön meghal, azonnal a mennyországba jut.) A Szentlélek rászáll a megkereszteltre, hogy az élet kegyelmében részesítse, amelynek legalacsonyabb foka is nagyobb értékkel bír, mint az egész látható és láthatatlan világ. Ezzel az ember Isten gyermekévé válik. Mint Krisztushoz, most már őhozzá is így szól az Atya: „Ez az én szeretett Fiam!”, és ez az Istenhez való tartozás a keresztség kitörölhetetlen bélyegével, mely a lélekbe vésődik, örökre megpecsételődik. Ezzel a keresztség valóban „újjászületés és megújulás fürdője a Szentlélekben” (Tit 3,5), hiszen egy új életet ad, amely a lelket Istenhez teszi hasonlatossá, körülbelül úgy, ahogy a tűzbe tartott szén a tűzzel lesz hasonlóvá, mikor maga is lángra kap, hogy fényt és meleget árasszon.

III.rész
A BÉRMÁLÁS
Pünkösdkor a Szentlélek leszállott az apostolokra, hogy megszentelődésüket teljessé tegye és megerősítse őket a rájuk váró nagy feladatok elvégzéséhez. Éppen így minden keresztény életében eljön a nap, mikor a Szentlélek ugyanezen okból reá is leszáll: ez bérmálásunk napja. A „bérmálás” kifejezés a latin „firmare” szóból származik, ami „erősít, megerősít”-et jelent, mivel bérmáláskor a keresztségben kapott kegyelem erősödik meg és teljesedik ki. A Szentlélek, melyet már a kereszteléskor megkaptunk, a bérmáláskor új módon száll le ránk: ekkor hitünk megerősödéséhez és bátor megvallásához nyújt segítséget.
Ezt a hatást nagyon jól megfigyelhetjük az apostolok életében. Pünkösd előtt bátortalanok és riadtak voltak, utána azonban bátran előléptek és nem féltek többé semmitől. Sőt, még örültek is, mikor a főtanács megfenyítette őket, „mivel méltóknak bizonyultak, hogy Jézusért gyalázatot szenvedjenek”. (ApCsel 5,41) Péter, aki Mesterét előzőleg félelemből megtagadta, most bátran előlépett és nem félt attól sem, hogy kellemetlen igazságokat vágjon a zsidók arcába: „Megtagadtátok a szentet és igazat. Egy gyilkos szabadon bocsátását kértétek, az élet szerzőjét pedig megöltétek. Isten azonban föltámasztotta őt holtából.” (ApCsel 3,14)
A bérmálásnak bennünk is ugyanezt a hatást kell kifejtenie. A keresztségben Isten gyermekei lettünk. De mint a gyermeknél, ugyanúgy a megkereszteltnél is gyenge még a kegyelem léte. A bérmálás erőt ad ennek az életnek és ezért mintegy lelki felnőtté válásunknak felel meg. Az újszülött gyermeknek még nem kell harcolnia. Mihelyst azonban felébred értelme és a család védett köréből kilép a nyilvános életbe, lelki harcai is megkezdődnek. Ettől kezdve meg kell vallania hitét a többiek előtt és ellen kell állania a bűn csábításainak. Mindehhez az erőt a bérmálás szentségéből kell megkapnia. Ezért kell a bérmálás szentségét körülbelül a hetedik és tizenkettedik életéve között és nem később minden fiatalnak megkapnia, hogy a pubertáskor küzdelmeiben már segítségükre legyen e szentség ereje.
A bérmálás tehát a keresztség bevégzése, és ezért a kereszténység első századaiban azonnal a keresztelés után szolgáltatták ki, ahogy ez a keleti egyházban még ma is szokásos. Ebből azonban nem következik az, amit néhány tévtanító állított, hogy a keresztség és a bérmálás eredetileg egy szentség volt, melyeket csak később választottak szét és tekintettek külön külön önálló szentségnek. Már a Apostolok Cselekedeteiben világosan bizonyított a bérmálás, hiszen mikor az apostolok meghallották, hogy Szamariában Fülöp diakónus sokakat megkeresztelt, azonnal odaküldték Pétert és Jánost, hogy ők az újonnan megkeresztelteknek a bérmálás szentségét kiszolgáltassák. (lásd ApCsel 8,11-17) Éppen így tett Szent Pál is Efezusban, ahol először megkeresztelte a hívőket és utána föléjük téve kezét lehívta rájuk a Szentlelket. (ApCsel 19,5)

IV. rész
AZ EUCHARISZTIA
A Szent Eucharisztia a legnagyobb a szentségek közül, mert míg a többi szentségben Krisztus szent ereje hat, addig az Eucharisztiában Urunk maga van személyesen jelen, mégpedig istenségével és emberségével, testtel és lélekkel, húsával és vérével. Jézus Krisztus, mint Isten, természetesen mindenütt jelen van a világban, hiszen Isten mindenütt jelenvaló. Ebben a szentségben azonban egészen birtokoljuk Krisztust, az embert is. Krisztusnak az Eucharisztiában való jelenléte pedig nem csak szimbolikus, hanem valóságos, igazi és lényegi, úgy ahogy azt a Tridenti Zsinat tanítja (DS 1651).
A valóságos jelenlét bizonyítéka
Krisztus húsának és vérének ezt a szentségét Kafarnaum-i beszédében ígérte meg és az utolsó vacsorában alapította meg.
A Szent Eucharisztiát megígérő beszédet Szent János apostol evangéliumának 6. fejezetében hagyta ránk. Az sem mellékes körülmény, hogy e beszéd elhangzása előtti napon történt a kenyérszaporítás csodája és Krisztus vízen való járása. Az első csodában azt mutatta meg Krisztus, hogy hatalma van az anyag fölött, és különösen a kenyérrel tud csodát művelni. Azzal pedig, hogy vízen járva közeledett az apostolok felé, azt akarta kifejezni, hogy neki lehetősége van arra, hogy titokzatos módon jöjjön hozzánk.
A Szent Eucharisztiát megígérő beszéd meghatározó szavai így hangzanak: „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, melyet adni fogok, az én testem a világ életéért. Vita támadt erre a zsidók közt: Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk? – mondták. Jézus megerősítette: Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van és én föltámasztom az utolsó napon. Az én testem valóban étel s az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad és én őbenne.” (Jn 6,51-56) Ezek a szavak annyira világosak, hogy szinte lehetetlen őket csupán szimbolikusan értelmezni. „Az én testemet enni” és „az én véremet inni” kifejezések szimbolikus értelmezésének nincsen semmi értelme. A zsidók „valakinek a testét enni” kifejezést, mint „valakit mérhetetlenül gyűlölni” értelemmel ismerték. Tehát, ha valaki Krisztus ezen szavait szimbolikusan akarja értelmezni, akkor azt kell feltételeznie, hogy ezekkel Krisztus a következőket akarta mondani: „Aki engem gyűlöl, annak örök élete lesz”, ami természetesen nyilvánvaló badarság. Bár „a vért inni” kifejezésnek a zsidóknál nem volt határozott szimbolikus jelentése, de mivel nekik törvény tiltotta bármely élőlény vérének élvezetét, egy ilyen mondás csak irtózatot válthatott ki belőlük.
A hallgatók reakciója világosan meg is mutatja, hogy ők sem szimbolikusan értelmezték Krisztus szavait, hiszen morogtak miattuk és vitatkoztak rajtuk. Igen, még Jézus tanítványai közül is akadtak, akik azt mondták: „Kemény beszéd ez! Ki fogadhatja el?” (Jn 6,60) És a továbbiakban az áll, hogy ezért „ettől fogva több tanítványa visszahúzódott tőle és már nem járt vele.” (Jn 6,66) Krisztus mégse vont vissza semmit szavai közül, ellenkezőleg ezt kérdezte az apostoloktól: „Csak nem akartok ti is elmenni?” (Jn 6,67) Ez szép példa arra, hogy az igazságot csonkítatlanul kell prédikálni, még akkor is, ha emiatt sokan elfordulnak tőle. A dörgölődzés politikájának az Evangéliumokban nincs támasza!
E szentség utolsó vacsorán történt megalapításának leírását Máté, Márk, Lukács Evangéliumaiban, valamint Pál apostolnak a Korintusiakhoz küldött első levelének 11. fejezetében találjuk meg. „Étkezés közben Jézus kenyeret vett a kezébe, megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta tanítványainak: Vegyétek, egyétek, ez az én testem! Azután fogta a kelyhet, hálát adott és ezekkel a szavakkal adta nekik: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az (új) szövetségé, amelyet sokakért ki ontok a bűnök bocsánatára.” (Mt 26,26-28)
A szavak jelentése itt is annyira egyértelmű, hogy még Luther sem tudott nekik szimbolikus értelmezést adni, holott egy ilyen értelmezés jobban megfelelt volna az ő szentség-értelmezésének.
Teljesen valószínűtlen, hogy az Újszövetségben négy erről szóló tudósítás maradhatott volna ránk anélkül, hogy legalább egyszer ne álljon mellette, hogy szimbolikusan értendő, ha ezt a szöveget valóban nem szó szerint kellene érteni. Éppen ellenkezőleg, Szent Pál felszólítja a korintusi keresztényeket, hogy az Úr testét válasszák el a közönséges étektől: „Ezért, aki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét, mert, aki (méltatlanul) eszik és iszik, anélkül hogy megkülönböztetné (az Úr) testét, tulajdon ítéletét eszi és issza.” (1 Kor 11,27/29)
Végezetül, ha az Eucharisztia szentségében nem Krisztus valóságos teste van jelen, akkor Krisztus szavai lennének a hibásak abban, hogy másfél évezreden keresztül az egész kereszténység kenyeret imádott, mivel csak a 16. században vezetett egy Zwingli és egy Kálvin protestantizmusa annak a hitnek eltűnéséhez, miszerint e szentségben Krisztus valóságosan van jelen. Az eretnek Berengar, aki már a 11. században hasonlót állított, nem tudta állításait megvédeni, sőt, később visszavonta tévtanait.

V.rész
A GYÓNÁS
A bűnbánat szentsége egy olyan szentség, ami a zsinat utáni egyházi életben egyre jobban és jobban háttérbe szorul. A gyónást tehernek tekintik, olyasvalaminek, ami az emberek életét megnehezíti, holott ennek pont az ellenkezője igaz. Krisztus ezt a szentséget feltámadásának napján alapította. Szent Jánosnál olvashatjuk: „Estefelé, még a hét első napján, együtt voltak a tanítványok, zárt ajtók mögött, mert féltek a zsidóktól. Akkor eljött Jézus, közéjük lépett és így szólt hozzájuk: Békesség nektek! E szavak után rájuk lehelt és folytatta: Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad.” (Jn 20,19-23)
A bűnbánat szentsége tehát az Üdvözítő húsvéti ajándéka, ami belső békénket hívatott visszaadni, hiszen egyedül a bűn az, ami az igazi békét elrabolhatja. Az az ember, akit vétek terhel, Istennel és saját magával kerül ellentétbe. Belsőleg meghasonlottá válik, mert letért az örök céljához vezető útról. Lelkiismeretfurdalás gyötri, olyannyira, hogy nem tud többé szívből örülni semminek. Azok az élvezetek, melyekhez vétke által jutott, nem képesek belső békéjét visszaadni, melyet elveszített. Sok lelki betegség gyökere ilyen titkos vétek, mely éveken át kínozza a lelket, míg lassan megtöri. Ezek az emberek, akik papnak nem akarnak gyónni, gyakran valamilyen pszichiáternek vallják be vétkeiket, hiszen az ember természete olyan, hogy el kell mondania, ami a szívét kínozza. Aki gondjait és problémáit soha nem mondja el, hanem csak magában hordozza, könnyen megkeseredik és szerencsétlen lesz. És ezért tolonganak az emberek – ahogy régen a gyóntatószéknél – ma a pszichiáterek előtt. Ezek néha nyíltan be is vallják, hogy a gyóntatók helyére kerültek, mert naponta rengetegen jönnek hozzájuk, akik csak a lelkiismeretükön akarnak náluk könnyíteni.
Mindazonáltal van egy alapvető különbség gyóntató és pszichiáter között. Csak a pap mondhatja ki ezeket a felszabadító szavakat: „Ego te absolvo – Föloldozlak téged bűneidből”. A pszichiáter vigasztalhat egy kicsit, vagy segíthet egy lelki görcsöt feloldani; igen, lelki betegségeknél nagy segítség lehet, de bűnöket megbocsátani, arra nem képes! Csak egy pap tud egy embert, akit súlyos bűn terhel, e vétek súlyától megszabadítani. Milyen csodálatos is ez: bármely súlyos vétket, undorító bűnt követ is el valaki, ami miatt megérdemelné, hogy örökre a pokol legmélyebb fenekén sínylődjön, csak meg kell ezeket egy papnak mint Krisztus helyettesének alázattal vallania, és akkor egy pillanat leforgása alatt megszabadul mindentől. A bűnös azzal a boldogító érzéssel távozhat, hogy most már megint minden rendben van. Ilyen egyszerűvé tette ezt számunkra Isten, és valóban a gonosz egyik legnagyobb titka, hogy a Sátánnak sikerült az embereket a gyónástól elidegeníteni.

VI.rész
A BETEGEK KENETÉNEK SZENTSÉGE
A betegek kenetének szentsége úgy viszonyul a gyónáshoz, ahogy a bérmálás a keresztséghez: amiként a bérmálás a keresztségben megalapozottakat tökéletesíti, úgy egészíti ki a betegek kenete a gyónás szentségét.
E szentség gyakorta használt nevét, ú. m. „utolsó kenet”, nem szabad úgy értelmeznünk, mintha e szentség vétele után a megkentnek biztosan meg kellene halnia, hiszen e szentség egyik hatása éppen a beteg állapotának javulása. Ez a tévhit sajnos oda vezetett, hogy a betegek kenetét sokan a legutolsó pillanatra halasztják, holott az utolsó kenet névnek elsősorban liturgikus jelentése van, és azt fejezi ki, hogy a többi szentség mind megelőzi. Ezenkívül ez a szentség főleg a haláltusa idejére alapíttatott és ezért az utolsó helyen áll azoknak a szentségeknek a sorában, melyek az ember egyéni tökéletességének elérésére szolgálnak. (A papok szentelése és a házasság szentsége inkább a társadalom javára szolgál.) Ez azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy e szentség vétele a halál beálltát meggyorsítja.
A Trienti Zsinat tanítása szerint a betegek kenetét Jézus Krisztus alapította és Jakab apostol tette közzé. Jakab apostol levelében olvassuk: „Beteg valaki köztetek? Hívassa az egyház előjáróit. Imádkozzanak fölötte s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó imádság üdvére lesz a betegnek és az Úr megkönnyebbíti őt, ha pedig bűnben van, bocsánatot nyer.” (Jak 5,14-16) Ebben a mondatban a szentségek összes lényeges vonása fel van sorolva, úgy mint a külső rítus és az imádság összefonódása. Ez „az Úr nevében” történik, azaz az Úr megbízásából és erejéből, azonkívül mindez a beteg üdvére, megerősítésére és bűneinek megbocsátására szolgál, ami a megszentelő kegyelem kiáradása nélkül nem lenne lehetséges. A tény, hogy a betegek szentségét az Egyházban ősidők óta kiszolgáltatták, valamint, hogy azt minden, az Egyházból az első időkben kivált szekta alkalmazza, e szentség isteni megalapítását és valódi szentségi voltát bizonyítja, hiszen, ha a Szent Jakab által leírt megkenés csak egy nem kötelezően előírt jámbor szokást mutat be, akkor ez nem válhatott volna ennyire elterjedtté. A betegek kenetének szentségi voltát elsőnek a protestánsok és a modernisták tagadták.

VII.rész
A HÁZASSÁG
A házasság ugyan már Krisztus előtt is létezett, de szentséggé csak Krisztus emelte fel. A házasságot Isten a paradicsomban alapította az emberi nem fenntartására és növekedésére, vagyis eme isteni utasítás teljesítésére: „Szaporodjatok, sokasodjatok, s töltsétek be a földet.” (1 Móz 1,28) A házasság a házastársak kölcsönös támogatását is szolgálja Isten e szavai szerint: „Nem jó, hogy az ember egyedül vagyon; alkossunk hozzá illő segítőt is.” (1 Móz 2,18) A házasság intézményét tehát Isten akarta és hozta létre, nem pedig az emberek.
A házasságkötés lényegét tekintve egy a házastársak között létrejött szerződés, melyben a szerződő felek közös életre kötelezik magukat és kölcsönösen átruházzák egymásra saját testük feletti jogukat. „Az asszony nem rendelkezik tulajdon testével, hanem a férje. Ugyanúgy a férfi sem rendelkezik tulajdon testével, hanem a felesége.” (1 Kor 7,4) E szerződés feltételeit azonban Isten szabta meg, ezért az emberek önkényesen nem változtathatnak rajta. Már a természeti házasság is (bizonyos értelemben) szent dolog, hiszen benne Isten a házastársakat teremtő hatalmának részeseivé teszi. A házastársak csak Isten közreműködésével tudnak gyermeket nemzeni, hiszen a születendő gyermek lelkét minden nemzéskor Isten maga teremti meg.
A kereszténységben azonban a házasság még különlegesen szent dolog is, mert Krisztus szentséggé emelte. Azóta a házasság Krisztus és az Ő Egyháza közötti kapcsolatnak a titokzatos jele. Ezért van az asszony alárendelve férjének, ahogy az Egyház Krisztusnak, míg a férjnek asszonyát úgy kell szeretnie, ahogy Krisztus szereti Egyházát, akiért feláldozta magát. Így tanítja ezt Szent Pál az efezusiakhoz írott levél 5. fejezetében.
Mint minden szentség, a házasság is növeli a megszentelő kegyelmet. A kegyelem a házasságban legfőképp abban segíti a házasfeleket, hogy házasságukat Krisztus szellemében élhessék és e cél érdekében a nehézségeket könnyebben legyőzhessék.
Természeti (pogány) házasság még ma is létezik, nevezetesen olyan emberek között, akiknél legalább az egyik fél nincs megkeresztelve. Két megkeresztelt között azonban csak szentségi házasság állhat fenn.

VIII.rész
A PAPSZENTELÉS
A Zsidókhoz írott levél tanúsága szerint az Újszövetségben csak egyetlen pap létezik: a mi Urunk Jézus Krisztus. Ott ugyanis ez áll: „Azonkívül akkor (az Ószövetség idejében) nagy számban voltak papok, mivel halandók lévén nem maradhattak meg tisztségükben. Ő (Jézus Krisztus) azonban örökre megmarad és papsága örökké tart.” (Zsid 7,23-25) Az Ószövetségben tehát sok pap volt, a kereszténységben azonban már nem. Igazuk van ezek szerint a protestánsoknak, akik tagadják a papszentelés szentségét?
Semmiképpen, hiszen hiába van sok katolikus pap, papságuk nem önálló, hanem csak része Krisztus örök főpapságának. A papi karakter, mely a papszenteléskor a felszentelt lelkébe ivódik, őt Krisztussal mint főpappal teszi hasonlatossá, és olyan eszközzé, mely által Krisztus tovább végzi papi tevékenységét. Jézus Krisztus tehát mennybemenetele után nemcsak az Eucharisztia szentségében van jelen közöttünk, hanem bizonyos fokig a papban is, aki Őt helyettesíti. A pap, úgy mond, második Krisztus, aki Krisztus földi életét folytatja, és Krisztus által cselekszik. Hiszen végülis Krisztus maga az, aki keresztel, bűnöket bocsát meg, és a szentmisét, a papi hivatás legfenségesebb aktusát bemutatja.
Az arsi szent plébános katekizmusában ezt írja: „Mi a pap? Egy ember, aki Istent helyettesíti, olyan ember, aki Isten összes teljhatalmával fel van ruházva. ‘Menjetek’, mondja az isteni Üdvözítő, ‘a paphoz’. Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. Én kaptam minden hatalmat mennyben és földön. Aki titeket hallgat, engem hallgat. Aki titeket megvet, engem vet meg. (Jn 20,21; Mt 28,18; Luk 10,16) Ha a pap megbocsátja a bűnöket, nem azt mondja: ‘Isten bocsásson meg neked’, hanem ezt: ‘Én feloldozlak.’ Az átváltoztatásnál nem azt mondja: ‘Ez a mi Urunk Teste’, hanem ezt: ‘Ez az én testem.’ Szent Bernát mondja, hogy mi mindent Márián keresztül kaptunk; de azt is mondhatjuk, hogy mindent a pap által kapunk; valóban minden boldogságot, minden kegyelmet, minden égi ajándékot. Ha nem létezne a papszentelés szentsége, nem birtokolnánk a kedves Üdvözítőt sem; hiszen ki az, aki Őt a tabernákulumba helyezi? Nemde a pap. Ki az, aki lelketeket az életbe léptetekkor befogadja? A pap. Ki táplálja, hogy ereje legyen a földi zarándokútra? A pap. Ki készíti elő az Isten előtti megjelenésre, mikor a lelket Jézus Krisztus vérében e földön utoljára mossa meg? A pap, mindig a pap. És ki az, aki a léleknek a halál előtt a nyugalmat és a békét megadja? Megint csak a pap. Istennek egyetlen jótettére sem tudtok úgy gondolni, hogy eközben a pap képe ne jelenjen meg emlékezetetekben. Ha a Boldogságos Szűzhöz vagy egy angyalhoz mentek gyónni, fel tudnak ők oldozni benneteket? Nem. Vagy oda tudják ők nyújtani nektek az Úr Testét és Vérét? Nem. A Boldogságos Szűz Mária nem tudja az ostyát az ő szentséges fiává átváltoztatni. És ha lenne kétszáz angyalotok itt, ők sem tudnának feloldozni benneteket. Egy pap azonban, legyen bár mégoly együgyű is, meg tudja ezt tenni; ő ki tudja mondani: ‘Menjetek békében; én megbocsátok nektek.’ Ó, hogy lehet a pap ily hatalmas! A pap csak a mennyben fog magához térni és ezt felfogni. Mert ha már a földön felfogná ezt, belehalna, nem az ijedtségbe, hanem a szeretetbe.”

Forrás: http://www.katolikus-honlap.hu/0701/gaudron.htm

Üzenet küldése